A János írása szerinti evengélimban lépten-nyomon belebotlik az ember az isteni eleve elrendelés tanításába. Így van ez a János 7,30-ban is, amely ezt írja: “El akarták fogni ezért (Jézus Krisztust), de senki sem tette rá a kezét, mert még nem jött el az ô órjája.” Itt ez az óra nyílvánvalóan azt az idôt jelenti, amely az isteni örök tanácsvégzés által kijelöltetett a teremtés elôtt, és amelynek a végrehajtását senki nem akadályozhatja meg. A predestináció tagadói ilyenkor két nagy hibát vétenek. Arra hivatkoznak, hogy a végtelen jóságú Isten nem ítélhet örök szenvedésre embereket azért, mert rosszúl döntöttek életük során. Ôk ugyanis jobban tudják, mit tehet meg Isten, és mit nem. Nem is veszik észre, hogy ezzel az álláspontjukkal Isten fölé helyezik magukat, mert meg akarják határozni Isten cselekvésének határait. Úgy tûnik, mintha védeni szeretnék az Urat, azonban elbizakodottságból vétkeznek mennyei felsége ellen.
A másik ellenérv a predestinációval szemben az emberi szabadságra hivatkozik. Ha ugyanis minden elôre elhatároztatott, nem marad helye az ember döntéseinek. Ezzel az állásponttal az a legnagyobb baj, hogy a döntési szabadságot kizárólagosnak és csupán emberi részrôl egyoldalúnak képzeli el. Pedig az ember a szabadságával csak úgy élhet jól, ha azt a Szentháromság egy örök Istennel való közösségben gyakorolja. Így döbbenhet rá arra, hogy a bûneset megfosztotta minden döntési képességtôl és akaratát szolgaságába vetette a bûnnek. Nem is beszélve arról, hogy az eleve elrendelés nem is igazán arról szól, hogy Isten mindenrôl elôre határozott, hanem az üdvözülteket erôsíti meg szabadulásukról szóló hitükben. Egyébként logikailag az sem lenne kizárható, hogy Isten mindenrôl eleve döntsön, mert az, aki “kezdetben teremtette az eget és a földet”, egyszer is mindenkorra mindent létrehozott és meghatározott, a lehetôségeket ugyanúgy, mint azok következményeit.
Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2025. július 20., Manhattan
