- În viața de zi cu zi, întrebarea despre cum să trăim corect este frecventă. Isus Hristos oferă un răspuns în Ioan 6,28-33, subliniind importanța credinței și acceptării reale a lui Dumnezeu.
- Credința este adesea interpretată greșit; acceptarea existenței lui Dumnezeu nu este suficientă. Isus subliniază că trebuie să credem în Cel pe care Dumnezeu l-a trimis, adică în El însuși.
- Credința înseamnă o relație personală și constantă cu Fiul lui Dumnezeu, care a venit să ne arate ce trebuie să facem și să ne fie sursă de putere.
- În contextul întrebării mulțimii despre pâinea necesară, Isus reamintește că Dumnezeu a fost cel care a hrănit poporul în pustie, nu Moise.
- O relație personală cu Dumnezeu se poate experimenta în viața de zi cu zi, cel mai intens în cadrul cinei Domnului, unde pâinea și vinul simbolizează providența divină.
- In both religious and secular contexts, the question of how to live correctly frequently arises. Jesus Christ provides an answer in John 6:28-33, emphasizing the importance of faith and the genuine acceptance of God.
- Faith is often misunderstood; simply accepting God’s existence is not enough. Jesus stresses that we must believe in the one whom God has sent, referring to Himself.
- Faith means having a personal and ongoing relationship with the Son of God, who came to show us what we must do and to be our source of strength.
- In the context of the crowd’s question about bread, Jesus reminds them that it was God who provided food for His people in the wilderness, not Moses.
- A personal relationship with God can be felt in daily life, most profoundly during communion, where bread and wine symbolize divine providence.
- A vallásos és világi életben egyaránt gyakori kérdés, hogy hogyan éljünk helyesen. Jézus Krisztus válaszát a János 6,28-33-ban találjuk, ahol a hit és Isten valóságos elfogadásának fontosságát hangsúlyozza.
- A hitet sokan félreértik; Isten létezésének elfogadása önmagában nem elegendő. Jézus arra hívja fel a figyelmet, hogy abban kell hinni, akit Isten küldött, azaz önmagában.
- A hit azt jelenti, hogy személyes és állandó kapcsolatban vagyunk Isten Fiával, aki azért jött, hogy megmutassa, mit kell tennünk, és hogy erőforrásunk legyen.
- A tömeg kenyérrel kapcsolatos kérdése kapcsán Jézus hangsúlyozza, hogy Isten volt az, aki a pusztában táplálta népét, nem Mózes.
- Isten személyes közelségét a mindennapokban is érezhetjük, legintenzívebben az úrvacsorában, ahol a kenyér és a bor az isteni gondviselést jelképezi.
- In religiösen und weltlichen Kontexten wird oft die Frage gestellt, wie man richtig leben kann. Jesus Christus gibt in Johannes 6,28-33 eine Antwort und betont die Wichtigkeit des Glaubens und der echten Akzeptanz Gottes.
- Der Glaube wird oft missverstanden; die bloße Akzeptanz der Existenz Gottes reicht nicht aus. Jesus hebt hervor, dass wir an den glauben müssen, den Gott gesandt hat, also an Ihn selbst.
- Glaube bedeutet, eine persönliche und ständige Beziehung zu dem Sohn Gottes zu haben, der gekommen ist, um uns zu zeigen, was wir tun müssen, und um unsere Kraftquelle zu sein.
- Im Kontext der Frage der Menge nach Brot erinnert Jesus daran, dass Gott es war, der sein Volk in der Wüste speiste, nicht Mose.
- Eine persönliche Beziehung zu Gott kann im täglichen Leben erfahren werden, am stärksten jedoch beim Abendmahl, wo Brot und Wein die göttliche Vorsehung symbolisieren.
Nemcsak vallásos környezetben, de a világi életben is többször felmerül a kérdés, hogy mi a teendônk. Mit kell tennünk ahhoz, hogy helyes életet éljünk? Erre a kérdésre Jézus Krisztus a János 6,28-33-ban feleletet ad. Röviden összefoglalva; hinnünk kell és Istent valóságosan létezônek kell elfogadnunk. A hitet nagyon sokan félreértik. Isten létének elfogadása önmagában nem jelent hitet. A Megváltó ezért mondja azt, hogy abban kell hinni, akit Isten elküldött. (János 6,29) Itt Jézus Krisztus az ô saját személyébe vetett hitre irányítja a figyelmet. Tehát hinni nem más jelent, mint személyes és állandó életkapcsolatot azzal az Isten Fiával, akit az Atya azért küldött, hogy megmondja, mit kell tenni, példát adjon arra nézve, hogy hogyan kell cselekedni és egyben erôforrás legyen. A tömeg “Mit tegyünk? kérdése a kenyérgond kapcsán merül fel. Az izraeli történelemben az Úr egyszer már fényesen igazolta az Egyiptomból való szabaduláskor, hogy gondoskodik a népérôl, amikor mannát és fürjeket adott eledelül a pusztában. Jézus Krisztus ennek kapcsán azt hangsúlyozza, hogy tévedés lenne Mózes nevéhez kötni pusztai jóllakatás történetét.
Ugyanis Isten maga volt az, aki enni adott az övéinek. Ahogy Isten az, aki mindig gondját viseli azoknak, akik hisznek benne. Csak ehhez Istent valóságos személynek kell elfogadni, mint ahogy az is. Az emberi hitnek így kell viszonyulni hozzá és nem úgy, mint egy távoli, érdektelen hatalmassághoz. Isten személyes közelségét érezhetjük tehát a mindennapjainkban, de legerôsebb módon az úrvacsorában, ahol a kenyér és a bor kézzelfogható jelei a gondviselésnek. Azonban a jelek soha nem változnak át a jelzett dolgokká. A mennyei kenyeret ember nem adhatja. Az úrvacsorában a Szentlélek táplál bennünket úgy az evilági életre, mind az örökkévalóságra. A Szabadító valóságosan jelen van a jegyekben (realis praesentia), de nem úgy, hogy átváltoztatja a kenyeret és a bort, hanem az emberi elmét és az emberi életet változtatja meg. Ebbôl következik aztán az is, hogy az úrasztali közösség nem csak egy emlékvacsora. Az is, emlékezés az Úr halálára és feltámadására, de nem csak az, hanem élô és tartalmakkal teli kapcsolat az Istennel magával.
Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2025. január 26., Manhattan
